A jelen emléke…

A jelen emléke… Az ember kedélye a Karácsony est és a Szilveszter éjszaka közötti időben kissé megereszkedik… Elfelejti a prózát és az egyszeregyet… valami tisztább, művészibb és megnyugtatóbb után vágyakozik. Egy komoly matematikusokból álló társaság, amely kék csájalángokkal és pezsgődurrogással köszöntötte az újévet, szintén ennek a hangulatnak hódolt, amikor a félig homályos szalonba léptem. Az asztalon, mintha csak társasjátékot játszottak volna, egy hófehér kartonlap volt. A kartonon két párhuzamos vonal. Valaki felkelt, s egy tűt behunyt szemmel, egészen a véletlenre bízva magát, rádobott a síkos kartonra vagy százszor egymás után. Aztán a társaság számolni kezdett. A dobások számát elosztotta azzal az összeggel, mely azokat az eseteket fejezte ki, melyekben a tű a véletlen ötletéből metszette a parallel vonalat. És az eredmény minden esetben ugyanaz volt: a π (pi), a Ludolf-féle szám (a kör kerületének és átmérőjének viszonyszáma)… Megismételték a kísérletet egyszer, kétszer, háromszor, sokszor; az eredmény egyre pontosabb lett. Az ősrégi szám, melyet még Arkhimédész számított ki, fatális biztonsággal ütötte ki fejét az esetlegességek kusza homályából…

nemeth_gyorgy_15.jpg