A jelen emléke. Egy csípős januári reggelen a Munkaügyi Központ (hivatal) ajtaján belépve, a nagy tömeg meglep. A kormányzati kommunikációban a munkanélküliség csökken, úgymond kezelt probléma. Az januári időpontot, az előző év decemberben egy – hivatali léptékkel mérve – rövid és egyszerű eljárás után kaptam. A szürke, fagyos január, nem hivatali ügyintézésre való idő, nagykabát, sál, kesztyű (az ügyfeleknek vagy a kezükben a ruhatár, vagy izzadnak) jobb lenne az ilyesmit tavasszal, talán kora nyáron intézni. De helyzet most van. Nincs állás. Szorgalmas, korán kelő, feladatot kereső és megoldóként, próbálok kalandot fabrikálni ebből a helyzetből. Eddigi próbálkozásaim a fullasztó munkaerőpiacon csak még inkább légszomjasabbá tettek, kapzsiság, bizalmatlanság mindenütt. Persze tudom, minden lehetőség bennünk van, s a világban, csak össze kell kapcsolni a két lehetőséget. Amúgy meg nem olyan színtelen, szagtalan sérülésmentesen átesni rajta munkát kerestem, inkább tartást adó megélni való munkák irányába mozogtam, eddig hiába. Most itt a hivatalban óvatosan várom, hogy az ügyintézőhöz kerüljek és gyorsan átessek ezen az egészen. A tömegben sokféle arc, mind fáradt, néhány ravasz mosolyú, de a többség unott, egy néhányan egy panoptikumban is megállnák a helyüket. A sorszámom felvillan, és amíg az ügyintézőhöz érek, átfut bennem: a hivatalokat nem szeretem, nagy rendszerek, és mint ilyenek már leírták az embert, csak személytelen közönnyel aktázzák őket. Hamar meglepetés ér, az ügyemet gyorsan elintézik, és mint ügyfelet méltóságteljesen kezelnek. Mi történt? Lehet, hogy a hivatal megváltozott? Vagy egyszerűen ahhoz, hogy ilyen kalandot megéljünk, csak az a kedvező pillanat kell, hogy a hivatal és az ügyfél szinkronba kerüljön...